6. fejezet

Nehéz utazás... 

/Haylie szemszöge/
Miért éppen hozzám jöttünk? Komolyan Olly agya olyan kacifántos, hogy senki nem tudná megérteni.
-Miért ide jöttünk?-néztem rá, amikor már kiszálltunk a kocsiból.
-Mert nálam unalmas.
-Azt hiszed itt pörög élet?
-Reménykedem benne. Amúgy postád jött.-mutatott a postaládára, ahonnan kikandikált egy fehér boríték.
Kinyitottam a postaládát, majd kivettem belőle a borítékot. A feladó az otthoni címünk volt. Féltem, hogy valami baj van. Az egész testem remegett.
-Minden oké?-kérdezte.
-Otthonról jött.
-Az baj?
-Lehet.
-Hogy érted ezt?
-Olly.....a szüleim...rákosak.-kezdtek el folyni a könnyeim.
-Komolyan? Sajnálom. De mégis mióta?
-Majd bent elmondom.
Bementünk a házba, majd leültünk a kanapéra. A levelet a dohányzóasztalra tettem, mivel nem volt erőm kinyitni még egy pár percig.
-Akkor mióta?
-Körülbelül másodéves lehettem az egyetemen, amikor egyszer télen anya haja csomókban kezdett hullani. Apa azonnal elvitte a kórházba, ahol megmondták, hogy rákos.
-És apukád mióta?
-Legalább 1 éve.
-A tesóid tudják?
-Persze. Nagyon megviselt mindannyiunkat az elmúlt 2 év. Amikor mondtam, hogy London-ba akarok utazni, nem is  akartak elengedni.
-Kipróbálták már a kemoterápiát?
-Nem. Anya divatfotós, szóval nincs ideje a munkája miatt. Este apa szokott otthon lenni velünk, mert anya mindig későn ér haza. Apa pedig ezért nem vállalta el, mert nem szeret minket egyedül hagyni.
-Egyedül akarod elolvasni?
-Szeretném ha itt maradnál.
-Biztos vagy benne?
-Teljesen. De inkább csináljuk úgy, hogy felmegyek az emeletre, elolvasom, majd visszajövök. Kell valaki, akire most tényleg rá tudok támaszkodni.
-Rendben. Engem itt fogsz találni.-mondta, majd megölelt, ami ebben a percben nagyon jó esett.
Felemeltem a levelet, majd felmentem az emeletre és bementem a szobámba. Leültem az ágyra, majd sóhajtottam egyet és kinyitottam a borítékot.

Drága Haylie!

Tudom, hogy London-ban vagy és nem tudom, hogy már van-e munkád, vagy nincs, de örülök, hogy volt erőm ahhoz, hogy ezt a levelet még megírjam neked. Miután elutaztál apáddal együtt bekerültünk a kórházba a rák miatt. A srácok mindennap bejönnek hozzánk, Chris szinte haza sem akar menni. Hiányzol nekünk, ráadásul nagyon! Ezt nem azért írom neked, mert haragszom rád, hogy nem vagy velünk, csak azért, hogy tudassam veled, hogy már nincs sok időnk. Az orvos azt mondta, hogy még kb. 1 hétig maradunk életben utána pedig végleg vége. Stephanie és Charlotte már le is ordították a fejünket, hogy miért nem fogadtuk el már az elején a kemoterápiát. De itt az a baj, hogy egyikünk sem látta teljesen előre.
 Lehet, hogy miután elolvastad már rohansz is hozzánk vissza New York-ba, hogy még egyszer utoljára találkozzunk. De most akármennyire is nem számítasz arra, amit most írok, de arra kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy MARADJ. Tudom, most meglepődtél, de nem szeretném, ha feladnád az álmaidat miattunk. Harcolj az álmaidért és érd el a vágyaidat! Erre kérlek téged, semmi másra. Szeretném, ha ezt megtennéd nekem. Nem haragszunk meg ezért! Tudnod kell, hogy mi mindig is szerettünk és mindig is nagyon büszkék vagyunk rád!

Puszi:anya

A kezemből kihullott a papír és a földre zuhant. Éreztem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. 

Fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak. Felemeltem a levelet a földről és letöröltem a könnyeimet, ami nagyon nem volt egyszerű. Nem fért a fejembe, hogy 1 hét és végleg elvesztem a szüleimet. Összeszedtem magam, majd lementem. Olly még mindig lent ült.
-Minden oké?-kérdezte.
Erre nem feleltem semmit, csak odafutottam hozzá és jó szorosan átöleltem. Nem szóltam semmit, csak sírtam, amennyire csak tudtam. Általában utálok sírni, de most a szokásosnál is jobban rám tört és valahogy nem akart elmenni.
 Nem tudom mennyi ideig öleltem, és mennyi ideje sírtam már, de elmúlt. Nehezen ugyan, de elmúlt. Elengedtem.
-Jól vagy?-kérdezte, majd óvatosan letörölte a könnyeimet.
-Haza kell mennem.-válaszoltam, majd felfelé akartam indulni, de megfogta a kezem és óvatosan visszarántott.
-És mi lesz az új menedzserrel?-nézett rám kérdően.
-El fogom veszteni a szüleimet, és te komolyan azt várod tőlem, hogy az új menedzser-rel legyek elfoglalva?
-Nem. De nem gondolod, hogy a lányok mérgesek lesznek?
-Meg fogják érteni. Majd szólok nekik, mielőtt elmennék.
-Jó, de holnap tudsz csak menni.
-Akkor holnap megyek.-mondtam, majd próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra.

~*~*~

Másnap reggel már ruhával teli bőrönddel álltam a ház bejáratánál. Olly nálam aludt, habár nem kértem rá, hogy maradjon itt velem. Este fogaltunk jegyet a mai New York-i járatra, ami másfél óra múlva indul.Előtte még úgy terveztem, hogy bemegyek elköszönni a lányoktól. A stúdió előtt vettem egy nagy levegőt, majd bementem fel a csajok szobájához. Olly mondta, hogy lent megvár. Benyitottam a csajokhoz, akik épp bohóckodtak.
-Megjött a gyöngyünk!-mondta Perrie lelkendezve, majd megölelt.
-Lányok mondanom kell nektek valamit.-mondtam, majd leültem az asztalhoz.
-Minden oké?-kérdezte Jade.
-Nem mondanám...
-Meséld el!-biztatott Jesy.
-A szüleimet rákkal diagnosztizálták. Tegnap kaptam anyától egy levelet, hogy már csak 1 hetük van vissza. Azt írta, hogy maradjak itt, de most mégis úgy érzem, hogy haza kell mennem. Tudom, hogy hamarosan jön az új menedzser, de higgyétek el, hogy nem hagyhatom egyedül a tesóimat, ebben az állapotban.-mondtam, miközben már a könnyeimet törölgettem.
-Nézz rám Haylie!-mondta Jade, mire rápillantottam.- Nem érdekel az új menedzser! Nem érdekel, ha elmész! A lényeg az, hogy ebben a helyzetben a családod mellett kell lenned! Szóval igyekezz a reptérre, mielőtt még kifutnál az időből!
-Tényleg nem bánjátok?
-Nem! Az új menedzser 2 hét múlva jön. Addig nyugodtan visszaérsz.-mondta Perrie.
-Köszönöm lányok!-mondtam, majd átöleltem őket jó szorosan.
-Sok sikert!-mondta Leigh, mire mosolyogtam.
Elköszöntem a lányoktól, majd visszarohantam a kocsihoz. Olly rálépett a gázra, és 10 perc múlva már a reptéren voltunk.

~*~*~

-Vigyázz magadra, oké?-nézett rám egy kicsit szomorú ábrázattal.
-Kész pokol lesz ez a 6 óra.-mondtam, mivel ilyen hosszú a repülőút.
-Ígérd meg, hogy felhívsz, ha leszállt a gép.
-Természetes, hogy felhívlak.-mondtam, majd megöleltem.
Remegő szívvel engedtem el bő fél perc múlva. Adtam neki egy puszit, majd kezdtem eltávolodni tőle. A gép felé vettem az irányt és már most érzem, hogy ez lesz életem leghosszabb és legnehezebb repülőútja...